2006-07-31

tizenhatos

Már meg is érte tegnap este bemenni a városba, mivel ismét volt alkalmam látni a söpredéket munka közben. Ülök a 73-ason, húzunk haza, előttem a 4-esben ül egy kölyök, aki tömi a fejét burgerkinges krumplival, tolja a szenyót, meg a cukros levet a fejébe mellé, mellette az 50-es anyuka, szembe vele apuka. Apuka a hajlott hátú, kopaszodó, sokat látott, vézna kis fószer (értsd: papucs), felesége gőgös, elhízott, beképzelt, aljas. "Kedvesen" rászól a férjére: "Húzd már fel a cipzárodat, te szerencsétlen!" Hát kábé kirázott a hideg a hanglejtéstől, meg ahogy végigmérte a lúzerkémet a nő. Megyünk, gyerek hízik, pasas mélázik, a nő hergeli magát, de leglább csendben. Fószer kérdezne vmit a nőtől (aki persze szigorúan elfordított fejjel és lebiggyesztett ajakkal ül, kifelé fordulba a 4-es ülésből), aki még annyira se méltatja, hogy felénézzen. Ekkor csávókám reménnyel telve a gyerek felé fordul, mond neki valamit, majd a kölök is anyukáéhoz eléggé hasonló hanglejtéssel, két óriási falás között kiböffenti "Tudom". Leszállás előtt a feleség (ezt szinte éreztem) még odaköpi a fószernek (persze jó hangosan, az egész busz előtt) "Hát most is koztad a formádat, nem leptél meg, inkább ne is szólj hozzám!" Hát én a tag helyében nem is szólnék többet, sőt mi több otthagynám a búsba, mert az ilyen már úgy belédnőtt, kiszívta a véredet és elvette az életedet, hogy nem érdemes vele maradni. És persze a gyereket is ránevelte ugyanerre. Ezalatt a kedves kis idilli momentum alatt jutott eszembe az idevágó passzus "I hope I never live to be like that pathetic."

Uff én mentem!