tizenhármas

Hát a tegnapi napom is fenomenálisra sikeredett, bizton állíthatom, hogy szarabb melóm még nem nagyon volt, mint így, május uccsó napján. Történt ugyanis, hogy mivel kedves csoportvezetőm hétfőn nem szólt, hogy kedden már ne menjek be dolgozni, így hát annak rendje és módja szerint beslattyogtam a melóhelyre, de senki nem volt ott. Egy telefon után már én is okos voltam, ugyanis persze csak én nem tudtam, hogy az a meló hétfőn véget ért... puffneki. Gondoltam visszamegyek előző melóhelyemre, de persze már ott sem volt munka. Ezekután viszont belebotlottam egy másik melóba, ami csak napi 6 órás és össz-vissz 2 napig kell művelni, de addig, amíg nincs jobb, ezis megteszi. Ez a pofás munka a "címkézés" név alatt futott. A Budafoki úton. Reggel 10-kor. Messze a XV. kerülettől. Persze elkéstem, mint az állat, de odase neki, amúgy sem tudtak arról, hogy nekem oda kellett volna menjek, semmi gond! Beállok dolgozni, raktárfőnök odavisz egy földszintes épülethez, bepötyög vmit az ajtó mellett található mittoménmibe, majd kinyit egy szobányi hűtőkamrát, és rövid spekulálás után sorban rábök 4 raklapnyi fagyasztott zöldségre, hogy "Hát ezek vónának itt, amik tegnapról megmaradtak. Ha kész vagy, mehetsz is!" Mondom "Ok főnök, de ugye nem odabenn kell felragasztani ezeket a matricákat?" Ugyanis csak úgy mellékesen odabenn kb -20 Celsius fok volt, rajtam meg egy bőrkabáton és pulcsin-pólón kívül nem nagyon volt más. "Nem, kihozhatod ide őket nyugodtan." Persze. Én, a max 80 kilómmal. Úgy lengén felöltözve. Pakolásszak dobozkákat egy nyamvadt békával ki-be egy baszomnagy és rohadthideg kamrából/ba. Hogyne. Ne danolásszak és meséljek rendőrvicceket mindeközben esetleg? És ez még mind semmi. Ugyanis, mivel az uccsó adag dobozt nem tudtam kihozni a kamrából, az egyik ottlévő srác azt mondta, hogy akkor címkézzem fel odabenn. Persze, szívesen. "De becsukom az ajtót, hogy ne melegedjen fel a kamra, ok?" Hát ilyenkor voltam már a "+!%/%!=+/!/+'@&# szinthez elég közel, de megcsináltam. Életem egyik leggyorsabban elvégzett munkája volt ez. Olyan sebességgel applikáltam a kis papírfecniket a dobozokra, hogy egész kimelegedtem ott a nagy orosz hidegben. Aztán kaptam magamat, délbudáról visszaugrottam a borároshoz és majdhogynem leüvöltöttem az ott álldogáló, elképesztően flegma és undorító modorú csajszi fejét. Ezekután meri nekem az ügyintéző csaj azt mondani, hogy "Ők nem is tudtak erről, hogy ilyenek a feltételek..." Persze, az előző nap ott dolgozó srácokat már biztos lebérgyilkolták a cég gorillái, nehogy köpjenek. Nevetséges... De nem baj, szeressük továbbra is a diákmunkáltatókat...

Piff-Puff